Nincsenek érzéseim. Ez hazugság. Dühöt érzek mind magammal, mind velük szemben. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy kit okolok a történtekért. Mind hibásak vagyunk. Az egyik elvesztette önmagát, a másik feladta, a harmadik zavarodott. Egyik helyzet sem jó. Olyankor, ha hatalmába kerít a düh, próbálom kikapcsolni. Nem gondolni rá, elterelni a figyelmem. Például munkával. Otthon viszont nem dolgozom, szóval mást kell kitalálnom. Nevezzük tornának, mateknak, vagy takarításnak, mind kikapcsol. Azokban a pillanatokban nincs düh, nincs érzelem.

De vannak olyan percek is, amikor nem tudok nem rájuk gondolni. Helyzeteken jár az agyam, hogy vajon miket csináltak, miről beszélgettek, hova mentek, ette-e?... Egyszer a lány helyében vagyok, egyszer a pároméban (mostanól P). Düh. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat. Nem figyeltem jobban, és amikor láttam az előjeleket, akkor is csak rontottam a helyzeten a viselkedésemmel. Dühös vagyok P-re, mert nem bírt kitartani mellettem, és ahelyett, hogy velem hozta volna rendbe a dolgokat, inkább másnál keresett újdonságot. Persze azt mondja, hogy benne is csak engem keresett, meg azt, aki lehetnék, de minek mondja? Mért nem bennem kereste? És dühös vagyok a csajra (mostanól Cs), mert az ő zavarodottságát a pasikkal szemben P-re bocsájtotta, és elterelte őt a megfelelő útról.

Én vagyok a megfelelő út? Valódi a szerelmünk? Szerelem ez még egyáltalán? Lehet még az?

Amúgy tegnap is edzettem. Sokkal nehezebb, ha P is ott van, mert csak eltereli a figyelmem. Nem csináltam ugyan rendes sorozatokat, de azt hiszem este 11-kor ez már elfogadható. A lényeg, hogy csináltam. Sokszor az is számít, hogy ne hagyjon alább a lelkesedés. Na meg az izommunka endorfint termel, ami ugyebár nagyon jó. Meg P-nek is tetszik, hogy nem vagyok "nyugdíjas". K*pja be. Megint dühös vagyok.