Ahogy elkezdődött a leállás, mentem anyuékhoz vidékre. Már régebben is észrevettem, de most jobban érződött, hogy ott nem tudok se fogyózni, se tornázni. Nem azért, mert nem adott a lehetőség, hanem mert ők olyan életet élnek, ami annak az ellentéte, amilyet én szeretnék, és ez az egész mentalitás rám ragadt. Egyszer sikerült rávennem magam a mozgásra, de annyi. Nagyon sajnálom, hogy csak ennyi kitartásom volt, de szerintem összességében az a lényeg, hogy elérjem a célom. Anyuéknál lenni nagyon pihentető volt. Jó volt végre több időt is velük tölteni, mint egy estét. És ami nagyon hiányzott: kávézás a szabad levegőn. Egyik reggel, én keltem először, és egyedül ültem ki a teraszra. Csodás érzés volt elmélyedni a gondolataimban. Bevallom nem csak vidámak voltak, hanem Cs-ről szólóak is. De ezekkel tudok továbblépni, nem?

Kedden este mentünk haza P-vel Pestre. A lakás jóval kisebb, mint a vidéki ház. Ez tény, de most sokkal jobban feltűnt a különbség. Szerdán matekoztam, amin annyira nem éreztem magaménak a tantárgyat. Egyes részek nagyon nehezen mennek, és szenvedek velük. Remélem az érettségiig sikerül megtanulnom a titkát-logikáját.

Amúgy a tanulással kapcsolatban eléggé lemaradtam. Anyuéknál voltam, utána meg nyaralás... habár vittem mindenhova a tanulnivalót, nem igazán álltam neki. Kétszer matekoztam, és annyi. Hétfőtől, ha beindul a munka, újfent belevetem magam a tanulás rejtelmeibe. Muszáj, mert októberben érettségi, és még sehol se vagyok. Gondoltam már arra is, hogy most csak az egyik tantárgyat vállalom be, és csak májusban a másodikat, de jobb lenne most túlesni rajta. Egyetemezni is nehéz lesz munka mellett, sőt, ott még többet is kell  majd tanulnom!

9-étől a Badacsonyban nyaraltunk, kettesben P-vel. A történtek ellenére csodás volt. Sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Sokat beszélgettünk, és minden pillanat egy randi volt. Még a tulajokkal (fiatal pár) is összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk velük. Már másodjára voltunk náluk, és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára. Ja és ezer év óta először minigolfoztam. Döntetlen lett az állás, de ez talán még jobb is, mintha azon civakodnánk, hogy miért nyert az egyik és miért vesztett a másik. Két napon is túráztunk, ami enyhítette a bicikli iránti vágyaimat.  Már kétszer megkerültünk a Balatont két keréken, idén P sajnálatomra nem akarta. Badacsonyi nyaralásunkra az aktivitás és a fröccs volt a jellemző. Utána Zamárdi következett, ami inkább passzív pihenés volt. Kitérőt tettünk Siófokra is, rokonlátogatásra. Az idei volt talán az egyik legjobb nyaralásom. Végre az lehettem, aki lenni akartam. Pontosabban, ha a tornát nem számítom.

A tegnapi napon 60,6 kg-ot, ma reggel 59,9 kg-ot mértem. Az utóbbi napokban eleresztettem magam, szóval ma újult energiával fogtam neki a diétának, és a sportosabb életnek. Ma tornáztam, és egészségesen étkeztem. Tegnap este találtam rá egy sorozatra, amiben a séf olyan emberek étrendjét változtatja meg, akiknek nincs akaraterejük fogyókúrázni. Ő azt vallja, hogy az ételek minőségén van a hangsúly. Például az aktuális alany nagyon szerette a gyrost, így a séf, ugyanazon hozzávalók felhasználásával, más elkészítési móddal, fele annyi kalóriát tartalmazó ételt állított össze. A sütési technika volt más.

Ezenkívül, az egyik blogon amit olvasok, a lány a tescoban kapható zabkását ajánlotta. Tudom, hogy tele van cukorral, meg nem is igazán fogyaszt, de már egy adagtól elteltem. Úgy vélem, ha nem túl gyakran, de megengedem magamnak, hogy olykor azt egyem, sokkal jobban fog menni ez a fajta életmód.

Újrakezdtem a tornázást. Nagyon remélem, hogy holnap lesz izomlázam, hogy ne menjen el már most a kedvem tőle. Illetve megfogadtam, hogy szeptembertől, de legkésőbb az érettségi havában újra eljárok balettra. Még nem tudom, hogy újra elvégzem-e az alap tanfolyamot, vagy csak becsatlakozok, de menni fogok, és ez a biztos.

P-re visszatérve: nagyon belelendültünk a ház keresésbe. Vidéken szeretnénk, ahol a szüleim is vannak. Attól a környéktől tudjuk, hogy mire számítsunk. Remélhetőleg jövő héten sikerül beszélni a fundamentás ürgével, hogy mennyi lehetőségünk van. Már nagyon szeretnék elköltözni. Ez után a nyár után nagyon vágyom a vidékre és a természetre.

Ja és egy hete van még egy cicánk. Tudom, hogy nem tarthatjuk meg. A mi lakásunk kicsi három ember és két cica számára. Jó látni, hogy Hexi (a saját cicánk) megtanul játszani másokkal (nem ment egykönnyen), nehéz lesz megválni a kicsitől. Hacsak nem sikerül hamar elköltöznünk innen, mert akkor tuti nem mondok le róla. Kis korcs.

Nagyon sok mindenről akartam még írni, de nem bírom egy bejegyzésbe besűríteni. Szeretnék gyakrabban írni, majd azokban behozom.

Vakáció. Végre elkezdődött nekem is. Alig vártam már a 14 órát, hogy leléphessek. Ott, ahol én dolgozom, augusztusban leállás van, általában két hét, de mi csoport szinten kivettünk még egy hetet, így aug.24-ig szabadság és nyár van nekem is, akárcsak P-nek. Annyi mindent szeretnék csinálni idén, hogy azt se tudom, hogy álljak neki a tervezésnek. Jó lenne Velencei tavat kerülni biciklivel, legalább kétszer bulizni, barátokkal hülyülni, és újra szerelembe esni. Vagy legalább csak érezni valamit a dühön kívül.

Kiolvastam a könyvet. Teljesen mást kaptam, mint amit vártam, már csak ha azt nézem, hogy az egyik Will Grayson meleg. Mikor megvettem, ezt még nem tudtam, de nem is baj. Talán akkor meg sem veszem, pedig megérte. Határozottan. A lényeg az egészben, hogy a szerelemben nincs mindig happy end. Persze ezt tudtam eddig is, de minden könyv csak a jó véget írja meg. Ebben a történetben mind a kettő van. De nem erről akartam írni, hanem arról, amit az egyik mellékszereplő mond (aki igazából szerintem a főszereplő, mégha nem is ő írja dolgokat).

Mini Cooper szerint a szerelem esés-bukás-esés-bukás-esés-bukás-és talán boldogság. De mindez megéri, mert az egészben az esés a legjobb. Még ha az ember el is bukik, akkor is megéri. Igen, piszkosul fáj utána, de amíg nincs gond, addig minden csupa öröm és izgalom. Az én véleményem az, hogy nincs rosszabb a bukásnál. Talán csak azért gondolom így, mert frissen éltem át. Vagy csak én ilyen vagyok. Milyen? Miután elolvastam a történt végét is, hittem abban, hogy én is képes vagyok túllépni a sérelmeimen, megbocsájtani, és újra engedni a szeretetnek. De miközben ezeket a sorokat írom, kételkedem ebben. Hogyan lehet mindent elfelejteni, és újra megnyitni az összetört szívet? Képes vagyok rá én is?

Hétfő óta nem tornáztam. NAGYON bűntudatom van, de rájöttem, hogy ez vidéken nem megy. P-vel már vasárnap óta a szüleimnél alszunk, és rá kellett hogy jöjjek: ott nem tudom azt az életet élni, amit Pesten. Valahogy a saját lakásomban jobban megvan a komfortérzetem. Persze, jó ott is, de például nem tudom megállni, hogy ne egyek hat után, mert a szüleim mindig kínálgatnak. Mármint étellel. (Meg pálinkával.) Ennek ellenére majdnem egy kilót fogytam. Meg annak ellenére, hogy reggelente pékárut eszek és nem a megszokott joghurtom. Előre félek, mi lesz most, ha már egész napokat töltök ott. Mégis muszáj megfegyelmeznem magam, és edzeni, mert a heti három alkalmat be akarom tartani. Az a minimum. Annyi kell, hogy az önérzetem jobb legyen.

Nincsenek érzéseim. Ez hazugság. Dühöt érzek mind magammal, mind velük szemben. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy kit okolok a történtekért. Mind hibásak vagyunk. Az egyik elvesztette önmagát, a másik feladta, a harmadik zavarodott. Egyik helyzet sem jó. Olyankor, ha hatalmába kerít a düh, próbálom kikapcsolni. Nem gondolni rá, elterelni a figyelmem. Például munkával. Otthon viszont nem dolgozom, szóval mást kell kitalálnom. Nevezzük tornának, mateknak, vagy takarításnak, mind kikapcsol. Azokban a pillanatokban nincs düh, nincs érzelem.

De vannak olyan percek is, amikor nem tudok nem rájuk gondolni. Helyzeteken jár az agyam, hogy vajon miket csináltak, miről beszélgettek, hova mentek, ette-e?... Egyszer a lány helyében vagyok, egyszer a pároméban (mostanól P). Düh. Dühös vagyok magamra, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat. Nem figyeltem jobban, és amikor láttam az előjeleket, akkor is csak rontottam a helyzeten a viselkedésemmel. Dühös vagyok P-re, mert nem bírt kitartani mellettem, és ahelyett, hogy velem hozta volna rendbe a dolgokat, inkább másnál keresett újdonságot. Persze azt mondja, hogy benne is csak engem keresett, meg azt, aki lehetnék, de minek mondja? Mért nem bennem kereste? És dühös vagyok a csajra (mostanól Cs), mert az ő zavarodottságát a pasikkal szemben P-re bocsájtotta, és elterelte őt a megfelelő útról.

Én vagyok a megfelelő út? Valódi a szerelmünk? Szerelem ez még egyáltalán? Lehet még az?

Amúgy tegnap is edzettem. Sokkal nehezebb, ha P is ott van, mert csak eltereli a figyelmem. Nem csináltam ugyan rendes sorozatokat, de azt hiszem este 11-kor ez már elfogadható. A lényeg, hogy csináltam. Sokszor az is számít, hogy ne hagyjon alább a lelkesedés. Na meg az izommunka endorfint termel, ami ugyebár nagyon jó. Meg P-nek is tetszik, hogy nem vagyok "nyugdíjas". K*pja be. Megint dühös vagyok.

„Mindenre meg kell érni. Ha egy találkozásra megérünk: létrejön.

Akarat sem kell hozzá; ölünkbe hullik, mint érett gyümölcs a fáról.

Ha két embert valódi szeretet köt össze, nem veszthetik el egymást.

Ha útjuk hosszabb-rövidebb ideig mégis elválik, annak mindig sorsszerű oka van.”

/Müller Péter/

Remélem, minket valódi szeretet köt össze, és lesz elég türelmünk megvárni, amíg komolyra érik a kapcsolatunk.

Két blogot olvasok.

1.  Az egyik egy 19 éves lányról szól, aki érettségi után próbál meg boldogulni. Nem túl izgalmas az élete, mégis mély gondolatai és érzései vannak. Szépen fogalmaz, olykor bele is tudom élni magam a helyzetébe.

Vannak emberek, akik nagyszerű írók lehetnének, ha érdekelné őket a dolog. Ez a lány is ilyen. Öröm olvasni a sorait, még akkor is, ha kicsit depressziós a bejegyzés.

Hogy miért olvasom? Nem tudom. Tényleg nem. Csak érdekel, hogy mi lesz vele.

2. A másik blog azonban sokkal többet jelent nekem. Abban az időben találtam rá, amikor kiderült, hogy a párom mással randizgat (vagy ki tudja, mit csinál) mással, és rádöbbentett, mennyire elhagytam magam. Mind öltözködés, mind testileg, mind egyéniségileg. Elvesztettem azt, aki valójában vagyok, amitől én, én vagyok. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem tornázni, és azt, hogy eddig még nem adtam fel.

A tornának és nekem, sok közös történetünk van, de inkább egysorosnak jellemezném ezt a kapcsolatot. Elkezdtem, meguntam, abbahagytam. Pont.

A torna amúgy egy nagyon jó dolog. Hiába álltam neki többször, azt hiszem kellett egy kis idő, hogy igazán felfogjam a lényegét: azt, hogy semmi sem azonnal történik. Bár igaz, hogy az elmúlt két hét alatt nagyon sok változást látok magamon, mégis tudom, hogy a cél még nagyon messze van.

A lány, aki ezt a blogot írja, 8 kg-tól szeretett volna megszabadulni. Két hónapba telt, de sikerült neki. A legfrissebb bejegyzésében jelenti ki, hogy elérte az álomsúlyt, melyet szeretett volna, és a futásnak köszönhetően még az állóképessége is javult. Az ő blogjának olvasása nélkül, szerintem nem álltam volna neki a tornának. Mint ahogy ő is említette, ez nem csak egy diéta, hanem életmód is. Számomra pedig egy újfajta szemlélet is magamról. Sokkal csinosabb/formásabb leszek, amitől jobban fogom érezni magam, és többet mozdulok ki otthonról. Vagy csak egyszerűen a strandon is megmerem mutatni magam.

Mikor kiderült, hogy a párom más után járkál, egy hét alatt vesztettem 5 kg-ot. Kapóra jött, de az óta visszacsúszott 1,5kg. Ettől szeretnék ismét megszabadulni.

A harmadik, ami motivál a mindennapokban, meglepően a másik lány. Furcsaság ide vagy oda, nagyon jó fej, és jól el tudunk beszélgetni. Gyakran gondolok arra, hogy ha a párom nem lenne a képben, akkor még barátnők is lehetnénk.

Hogy miért beszélgetek vele? Talán azért, mert megnyugtat, hogy nem a párommal foglalkozik. Aztán meg ki tudja, lehet, hogy még mindig tartják a kapcsolatot, csak jobban titkolják.

Miben motivál? Abban, hogy mindig magamat adjam, ne akarjak másoknak megfelelni. Aki szeret, magamért szeressen, és ne azért, akit szeretne, hogy legyek. Önbizalmat ad, hogy magamért éljek, és ne számítson más véleménye. Úgy érzem, hogy a történtek óta lazábban kezelem az egyes helyzeteket, és már érettebb fejjel látom a világot. Elkezdtem magamra nőként/felnőttként tekinteni, és tetszik ez az új énem.