David Levithan és John Green: Will & Will - egy név, két sors

Will Grayson megismerkedik Will Graysonnal. Az egyik fiú okos és különc, akinek egyik alapszabálya: mindentől és mindenkitől tartja a távolságot. A másik dühös és depressziós, életének egyetlen fénypontja egy internetes barátság. Egy hideg éjszakán Chicago egyik legfurcsább pontján a két fiú útja keresztezi egymást. Ettől a pillanattól kezdve világaik összekeverednek, az életük visszavonhatatlanul egybefonódik. A Chicago különböző kertvárosaiban lakó két Will Grayson mintha nem is ugyanazon a bolygón élne, pedig Evanston nincs is olyan messze Naperville-től. Amikor a sors ugyanarra a meglepő helyre sodorja őket, a két fiú azon kapja magát, hogy hirtelen minden a feje tetejére áll, szembesülnek elkövetett hibáikkal, és esélyt kapnak a változtatásra. Régi és új barátaik - köztük a nagyon nagy és nagyon csúcs Mini Cooper, vérbeli focista és káprázatosan tehetséges musicalszerző - segítségével a két Will végül úrrá lehet szívügyein, mi pedig tanúi lehetünk egy olyan zseniálisan szuper gimis musicalnek, amelyhez foghatót még nem látott a világ.

Egy elég fontos dolgot hagytam ki az első bejegyzésemből, melyet nem is értek, hogyan történhetett. Hiszen ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. Az, amitől egyedinek érzem magam. Ez pedig nem más, mint az írás. Nem verseket, meg novellákat, hanem regényt. Meg napló stílusú regényt. Igazából nem nagyon értek a műfajokhoz, meg az ezzel kapcsolatos dolgokhoz, soha nem is érdekelt, csak írtam ami a fejemben volt. Három könyvet fejeztem be (de egyet sikeresen kitöröltem), elég gyerekfejjel, így nem vállalom fel azokat. Az utolsó óta csak kezdeményeim vannak, melyek arra várnak, hogy végre valahára pontot tegyek a végükre.

A célom azonban más. Mint minden amatőr író, én is szeretnék valami egyedit alkotni. Nem azt mondom, hogy teljes egészében különleges, de valami olyan, ami megfogja az olvasókat, és ha csak kis körben is, de ismerik a nevem. Tudom, hogy ez gyermeteg álom, de ki mondta azt, hogy álmodni nem szabad?

Szóval írok. Meg olvasok. Sokat.

Sokáig gondolkoztam, hogyan is kezdjem el ezt a blogot. Sok naplót írtam már gyerekként, de most már 23 éves vagyok, valami komolyabbat is kéne csinálnom, mint a nyavalygás. Jó persze, az ember azért ír naplót/blogot, hogy nyavalyogjon, de ezt most szeretném végre felnőttesen kezelni. Merthogy elvileg már az vagyok. Fiatal felnőtt.

Arra a döntésre jutottam, hogy képtelen lennék mindent leírni ahhoz, hogy a jelenlegi életem és a változások amikért küzdök, érthetőek legyenek, így most leírom a fontos tudnivalókat, a maradékot meg emlékmorzsa formájában menetközben.

1. A nevem nem árulom el. Maradjunk a Titalánynál, aki ismer, az tudni fogja, hogy ki vagyok. Habár nem tervezem senkinek se megmutatni a blogot, azért a biztonság kedvéért mások nevét sem írom ki. Majd rövidítek vagy kitalálok nekik mást.

2. Eredetileg vidéki vagyok (azért közel Pesthez), de jelenleg a barátommal és az apjával élek albérletben. Két szoba, három ember. Kevés. Nagyon vágyok a természetre, vagy legalább egy erkélyre. Időnként rám jön, hogy keressek valami mást, de ilyen árak mellett, amik mostanában vannaj, ez lehetelen. Párom mostanában házról álmodozik, ki is nézett egyet ott, ahol a szüleim élnek, de nem hiszem, hogy ezt jelenleg megengedhetjük magunknak.

3. Egy azért, mert 23-24 évesen még korai ez, a másrészről pedig azért, mert habár hat éve vagyunk együtt, a kapcsolatunkat mégis újjá kell építeni. Sok mindenen mentünk keresztül ezidő alatt, haladtunk is, de a közelmúlt eseményei miatt képtelen vagyok egy ilyen nagy ugrást megtenni.

4. Megcsaltam a páromat, és ő is engem. Ezt nem lehet szebben leírni. Én még régebben, de ő mostanában. Ebben csak az a szomorú, hogy mire én eljutottam arra a szintre, hogy csak neki éljek, és rá alapozzam a jövőmet, ő akkor esett az én hibámba. Több mint hat év után, mindent előlről kell kezdenünk. Felhúztam a falakat a szívem köré, és tudom, hogy megbánta, meg satöbbi, de attól még fáj. És ilyen gyorsan hogy szeressek  belé újra? Hogy bízzak benne újra?

5. Imádok olvasni. Képes vagyok csak két órát aludni munka előtt, azért, hogy befejezzem az adott könyvet. Igaz, mostanában nem akadt semmi a kezem közé, de mindig van kiszemelt áldozatom. És még listám is van, amolyan könyvkihívás féle. Majd kiteszem valahogy oldalra.

6. Ha tehetném, állandóan bicikliznék. Még azt is szeretem, amikor olyan meleg van, hogy a pólóm csurom víz. Nem vallom magam sportembernek, mert az a tíz perc amit megteszek az otthon és a munka között, nem valami sok. Mindig eltervezem, hogy eltekerek ide meg oda, vagy anyuékhoz, de egyedül nem megy. Tudom, tudom, ez is csak egy kifogás, de nekem szükségem van valakire, aki vezet, ha eltévednék. Vagy csak ösztönöz, hogy induljak el.

7. Tavaly novemberben elkezdtem balettozni. Sokan kinevettek érte, de végre megtaláltam a magam sportját. Egyszerűen kikapcsolok a rúd mellett. Nincs munka, nincs otthon, nincs pasi. Csak én, és a lelkem. Tavasszal azonban meghúztam a derekam, meg egy jól sikerült este következtében a lábam, így abba kellett hagynom. Az egészségem fontosabb. DE! Szeptembertől újra elkezdem. Ha minden igaz, egyik barátnőm jön velem, így még a motiváció is meglesz.

8. Rengeteg gátlásom van. Szerintem még olyan is van, amiről én magam se tudok.

9. Két cicám van. Az egyik vidéken a szüleimmel, a másik itt, a lakásban. Mind a kettő fekete-fehér, utcai korcs. De mint minden ember más, minden macska is más. Míg a vidéki nyugodt és szeretethiányos, ez a másik vad és inkább hasonlít egy kutyára.

10. Vannak barátaim, de csak kettőt tartok igazán közel magamhoz. Egy fiú és egy lány. Nem találkozok velük gyakran, mert eléggé beasszonyosodtam, de mostanában öntudatra ébredtem, vagy hogyan nevezzem, és ezen (is) változtatni fogok.

11. Sosem vagyok elégedett a külsőmmel, de szerintem ezzel mindenki így van. Most azonban annyiban változott a dolog, hogy elkezdtem tenni érte. Már egy hete itthon tornázok (formásítok), és mivel a páromnak köszönhetően egy hét alatt leadtam 5 kilót (amit amúgy is le akartam), csinosabb ruhákat vettem magamnak és fogok is. Elhatároztam, hogy nem engedem vissza azokat a csúnya kilókat. Csak az önbizalmamat rombolják, amiből amúgy sincs sok. Mostanáig.

12. Ez a csalódás, amit a párom okozott, rádöbbentett bizonyos dolgokra. Képtelen vagyok mindent leírni, de tömören annyi, hogy én igenis különleges vagyok, és nem egy tucatcsaj. Tudok csinos lenni, ha teszek érte. És nem szabad az eddigi életvitelemet folytatnom, mert nem vagyok negyvenéves apáca. Fiatal vagyok, akinek élveznie kéne az életet, ahelyett, hogy a négy fal között takarít a férfiak után. Nem, ennek vége.

13. Ez a blog is erről fog szólni: A változásról, az útról, ami egy jobb, nőiesebb, tudatosabb élethez vezet.